"Hát persze."-jutott eszembe hirtelen minden.
Ez sem térített el célomtól,csúszva, mászva de végül eljutottam az ajtóhoz.A falhoz támasztva hátam sikeresen felálltam.A könyökömmel lenyomtam a kilincset.Szerencsémre nyitva volt az ajtó, így lassan araszolva elindultam a folyosón.Minden ajtóba bekukkantottam, míg végül Sora "szobájához" értem.
Lefagyva bámultam a földön fekvő testre, a vértócsára...
-Mmmm!Hrmm!-dünnyögtem idegesen, magamra vonva a figyelmet.DongWoon kiszabadított, kiköptem számból a rongyot és a hideg kövön fekvő barátnőmhöz futottam.
-Mi történt?-ordítottam könnyes szemekkel, és a lihegő JunHyung-ot bámultam.Aztán észrevettem a falnál ülő GiKwang-ot, aki mellkasát fogta, és hörgött.
Alig kaptam levegőt, mellkasom hirtelen nehéz lett, és egy nagyobb hisztiroham tört rám.
-Miért csinálod ezt?Élvezed?Miért akarsz minden áron eltenni minket láb alól?Le akartad lőni, igaz?!-kiabáltam, miközben két kézzel püföltem mellkasát JunHyung-nak.Csodálkozásomra egy darabig tűrte is, de ez sem hatott meg.Vérben forgó szemeim rá meresztettem, és tovább ordítottam.
-Miért kell neked folyton verni a másikat?Miért okozol fájdalmat minden tetteddel?Miért nem...-kezdtem el egy újabb mondatot, amikor megragadta a csuklómat, és ezt mondta:
-fejezd már be!Csakis te tehetsz mindenről!Te láttad, ahogyan elütöm azt a szerencsétlent!Miattad van itt a barátnőd is!
Hitetlenkedve néztem rá, aztán előjött a végső fokozat.
-Arról is én tehetek, hogy ittasan vezettél?!Igen?!Arról is én tehetek, hogy felelőtlen voltál?!
-Hagyjátok már abba!Kiki mindjárt meghal, ti meg itt veszekedtek, mint mint két óvodás!-kelt ki magából DongWoon.
Mindketten döbbenten hallgattunk el.A maknae eddig meghúzta magát a háttérben, most meg...aggódott.
JunHyung nem akarta kórházba vinni, mert fenyegette a lebukás veszélye, de nem volt más választás.
-Vége...én ezt nem csinálom tovább.Előbb-utóbb meghalok, kost legalább nem szenvedek.-folytak le arcomon talán életem utolsó könnycseppjei.A fegyver után nyúltam, és homlokomhoz emeltem azt.JunHyung és DongWoon komoran bámultak rám, nem akadályoztak meg tetteimben.
Már készültem meghúzni a ravaszt, amikor valaki kilökte kezemből a pisztolyt.
-WoBin!-ölelt meg YoSeob, de ellöktem magamtól.
-Miért nem hagysz békén?Miért nem engeded nekem legalább ezt meg?Mit ártottam én neked, hogy ezt érdemeljem?Miért állsz mindig a halál, és közém?-zokogtam.
-Mert szeretlek...-suttogta, majd megcsókolt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése